Disegno 2015/1-2

Sztárdászt

A sztárság, a celebritás, a VIP-lét és társai persze korántsem csak a designelmélet, vagy épp az esztétika számára izgalmas kulturális jelenségek. A designkultúra kutatóját éppen ezért foglalkoztatják e kérdések a lehető legtágabb kultúratudományi értelemben, mert csakis egy ilyen inter- és multidiszciplináris perspektívában lehet rámutatni arra, hogy a kiterjedt esztétika és a kortárs designkultúrák világában miképpen is kapcsolódnak össze a sztárformálás összes olyan alakzatai, amelyek addig a kultúra különféle területein, egymástól olykor meglehetős távolságban csiszolódtak.

Graeme Turner: Celebritástudományok – néhány megközelítés

Egyelőre semmi jele annak, hogy a celebritás-kultúra terjedése elérte volna a határait, sőt sokkal inkább úgy tűnik, hogy a huszonegyedik századra a celebritás-tartalom (celebrity content) alapvetővé vált a hírsajtó számára is. A tömegpiaci magazinoktól [mass market magazines] az éjszakai tévéműsorokon keresztül az újságok online kiadásaiig a celebekről szóló hírek bebizonyították, hogy képesek a figyelem felkeltésére és a fogyasztás gerjesztésére. Míg korábban az ilyen jellegű hírek többé-kevésbé specifikus nyomtatott és televíziós sajtótermékekbe voltak zárva, mára egy olyan tartalomkategóriává váltak, amelyet a média teljes spektrumán föllelhetünk.

Boris Groys: Öndesign és esztétikai felelősség – Horváth Olivér bevezetőjével

Ha mármost egy művésznek sikerül áthatolnia a művészeti rendszeren, akkor ugyanúgy fog működni, mint a sportbálványok, terroristák, filmsztárok és más kisebb-nagyobb hírességek: a médián keresztül. Más szóval, a művész műalkotássá válik. Bár a művészet rendszeréből lehetséges az átlépés a politikai mezőbe, ez az átlépés alapvetően a művésznek a képtermeléshez való viszonyában mutatkozik meg: a művész mint képtermelő megszűnik és maga változik képpé. Ezt az átalakulást már a tizenkilencedik század végén észlelte Friedrich Nietzsche, aki ismeretesen azt állította, hogy jobb műalkotásnak lenni, mint művésznek. Műalkotássá válni persze nemcsak élvezettel jár, hanem azzal a szorongással is, amit a másik tekintetének, a szupraművészként létező média tekintetének való drámai kitettség okoz.

Donald A. Norman: A design három szintje: zsigeri (visceral), működésközpontú (behavioral) és reflektív (reflective)

Hogyan tűnik ki egy vízmárka a többi közül? A válasz a csomagolásban rejlik, mégpedig a megkülönböztető csomagolásban, ami a víz esetében a palack megjelenését jelenti. Akár üvegből van, akár műanyagból, az arculat lesz maga a termék. A palackozás hat az érzelmek erőteljes, zsigeri szintjére, azonnali zsigeri reakciót váltva ki. (…) Milyen designtényezők játszanak itt közre, ahol a puszta külcsín a lényeg, a csupán a felszínen lakozó szépség? Itt kapnak szerepet azok a bizonyos genetikailag mélyen kódolt biológiai folyamatok. Itt képes a design szemet gyönyörködtető „szemcukorkává” (eye-candy) válni, ami olyan édes a szemnek, mint a cukorka a szájnak. Igen ám, de épp annyira nincs semmi a felszín alatt, mint amennyire a cukorkának sincs tápértéke.

Peter Lloyd, Dirk Snelders: Mire gondolt Philippe Starck?

A következőkben Philippe Starck „Juicy Salif” citromfacsaróját esettanulmányként alapul véve amellett fogunk érvelni, hogy egy tervezett tárgy sikeréhez elengedhetetlen a designer kreativitása. Viszont semmiképpen nem elégséges feltétele. Kritikus szemmel vizsgáljuk meg Adrien Forty állításának vonatkozásait, mely szerint „nem működik egy design, ha nem azoknak az embereknek az eszméit testesíti meg, akik számára készült”. Végül pedig levonjuk a következtetést, hogy jobban tesszük, ha a sikeres design elégséges feltételeként feltárható ideológiai tényezők helyett inkább a termék elkötelezett (és nem megfelelő) használatáról született leírások után nézünk.

Zsigmond Andrea: Az írót meg a színészt félnetek (nem) kell. A kultikus magatartás vizsgálata

Nemzet és író, nemzet és művész egymásrautaltsága, a keresztbe-hivatkozások ma is kimutathatóak azokban az ünneplésekben és vitákban, amelyek az íróknak adandó díjakat övezik. Alig észrevehetően, de mindannyian összekapcsolják, összekapcsoljuk a művészt a közösséggel, amelyhez tartozik. Van-e magyar irodalmi Nobel-díjasunk? Kertész eléggé magyar-e? Megérdemelte-e Turczi István a 2014-es Prima Primissima díjat, vagy inkább Bodor Ádám lett volna érdemesebb a díjra? Illetve mindegyik újságcikk, amelyben egy író, képzőművész, sportoló, tudós stb. valamely külföldi teljesítményét méltatják, és az illető egyetlen vagy kiemelt jelzője, hogy „magyar”, az említett gondolkodásmód lenyomatát hordozza magán…

Szentesi Réka: A női test mint státuszszimbólum

Ahogy a mai korban nők ezrei kínozzák magukat testileg és lelkileg az áhított ideális alak eléréséért, ugyanúgy a korabeli hölgyek is visszaéltek a fűző adta lehetőségekkel annak érdekében, hogy a testüket a lehető legnagyobb mértékben közelítsék az ideálishoz. Plasztikai sebészeti beavatkozások, testmozgás adta lehetőségek és egészséges táplálkozási ismeretek hiányában, a divat diktálta szabályok hatására a szoros fűzés gyakorlatához nyúltak. (…) A korabeli orvosi értekezésekben legalább 40 olyan betegségről, egészségügyi problémáról írtak, amelyet a szoros fűző viseletének tulajdonítottak.

Margitházi Beja: Imázs, test, póz. A filmsztárság szerepe a várandós test médiareprezentációjában

Az akkor már sztárfényképésznek számító Annie Leibovitz által készített, majdnem egész alakos színes fotón (…) a nyolc hónapos várandós Demi Moore látható – aki ezúttal meztelenül állt modellt a More Demi Moore című címlaphoz és belső lapokon közölt interjúhoz. (…) Moore várandós aktjának hatása a 2010-es évek közepén, majd negyedszázaddal eredeti megjelenése után, egy digitalizáció és újmédiák által jócskán átírt médiakontextusban is kimutathatóan tovább él, több szempontból is igazolva azt a jelentőséget, amelyet a kilencvenes években a feminista szerzők a meztelen várandós test új láthatóságának kialakításában tulajdonítottak neki.

Lawrence Kramer: Liszt Ferenc és a virtuóz nyilvánosság

És éppen ez az, ami a Liszt-féle virtuózt élesen megkülönbözteti az orpheuszi énekestől. A virtuóz figurája telis-teli van ambivalenciával. Egyszerre azonosítható a túlvilági expresszivitás és az olcsó, talmi csillogás szélsőségeivel. Az énekessel ellentétben a zongoravirtuóz képtelen választani a visszafogottság és a mulattatás között (ez Liszt korában, sőt már előtte is, központi esztétikai probléma). Képtelen egyszerre hozni Orpheusz és a szirének figuráját, holott éppen ez lenne a legszükségesebb.

Beck András: Cage nevet

Ha Cage szereplése performansz, radikalizmusát éppen az adja, hogy ezeket a képzeteket egy népszerű televíziós adásban tette próbára, vitte vásárra (persze a bőrével együtt). Az avantgárd művészet és a tömegkultúra találkozását állította színre, mely a maga módján bizarrabb is, mint az esernyő és a varrógép Lautréamont-féle találkozása a boncasztalon, ráadásul nem is véletlen, hanem tudatos és korántsem kockázat nélküli randevú. Hogy a helyzet kényességét érzékeltessem, képzeljük el, hogy Kassák Lajos A ló meghal a madarak kirepülnek című versét olvassa fel Nagy Endre kabaréjának hahotázó közönség előtt, vagy Erdély Miklóst, ahogy a Mikroszkóp Színpadon Komlós Jánossal kedélyeskedik.

Pfisztner Gábor: Képben lenni. Celebritás és a fotográfia

A „celebfotó” sikere a fénykép egy sajátos tulajdonságán alapul. Ennek a tulajdonságnak a lényege, hogy bár a felvétel látszólag egyértelműen mutat rá konkrét dolgokra, ezek lehetséges jelentései határozatlanok lehetnek. A fényképen látható dolgok együttese szemantikailag definiálatlan (határozatlan), így elvileg bárki a neki tetsző módon értheti. Valójában azonban ezek a képek mindig – többé-kevésbé egyértelműen, néha önleleplezően – intencionáltak, azaz a bennük megfogalmazott üzenet mégiscsak „egy értelmű”. Ebből egyrészt az következik, hogy a fényképek nézője azt lát bele a képbe, amit szeretne, amit ráprojektál, amivel összefüggésbe hozza, részben saját ismeretei, részben korábbi – esetlegesen már nem tudatos – tapasztalatai alapján.

Babarczy Eszter: Én is a Maladypét nézem

A fekete-fehér portré és az „Én is a Maladypét nézem” felirat összekötése olyan celebrity endorsement típusú PR-kampány, amelynek szakirodalma lassan könyvtárnyi. A szakirodalom azonban főként arra a kérdésre keresi a választ, vajon a „celebritás” emléke nem nyomja-e el a támogatott termék nevét, s hogy milyen egyéb kockázatokat hordoz a hírességek bevonása. A dilemmák a célközönség kiválasztásától egészen a híresség esetleges botlásaiig ívelnek. Az utóbbi idők legjelentősebb botránya Lance Armstrong doppingügye, amelynek következtében a többszörös Tour de France-győzelmétől megfosztott atlétát az egyik támogatója csalásért beperelte, s Armstrongot a bíróság a valahai támogatónak, egy időközben felszámolt sportszergyártó cégnek hétmillió dollár kártérítés megfizetésére kötelezte.

Mítoszrombolás – Mihály Kamilla a Design Hétről

Bármennyire is példaértékű ugyanis a holland design társadalmi és gazdasági támogatottsága, az elmúlt 30 év tervezői praxisa mégis nehéz viszonyulást teremt. A holland design ugyanis nagyon sokáig a konceptualizmus bűvkörében működött, egy olyan művészeti horizonton, mely sztártervezők tucatját termelte ki magából. Ebből egyfelől a holland újkézművesség jelentette a kilépést, ám A mindennapok intelligenciája tárlat már másfelé mutat – a tárgytervezés súlya alól felszabadult szakma egyre inkább a technológia demokratizálásában látja jövőjét.

A Dűne. Jurgen Beyjel Horváth Olivér beszélgetett

Érdekelnek a kézművesség új lehetőségei és ennek technológiai vetületei, de az az igazság, hogy a letölthető design és a 3D nyomtatás térhódítása egyáltalán nem izgat. Sosem használom, nem azért, mert rossznak tartom, hanem csak mert sok más dolog érdekel, ez meg nem igazán. Persze a 3D nyomtatásnak nagy társadalmi hatása lehet, javíthatja a dolgok általános minőségét, és a specializációt is segítheti, de csak mert van egy hobbink és egy gépünk hozzá, ne higgyük, hogy mind profivá válunk – én továbbra is inkább a nagyon tehetséges, nagyon egyéni tudású emberekkel dolgozom.

A designkultúra új nyelvet beszél. Guy Julier-vel Szentpéteri Márton beszélgetett

Mostanában számos olyan projektben veszek részt, melyeket a szociális design cégérével jelölhetünk meg. S ami azt illeti, az az általános benyomásom, hogy a design világában, a designtanulmányokéban, illetve a designkultúra-tudományéban is, egyelőre meglehetősen éretlen még a szociális fogalma. Néha az az érzésem, hogy a szociális design világából pedig egyenesen hiányzik a szociális fogalma: a kritikai elköteleződés mint olyan.

“Disegno 2015/1-2” bejegyzéshez egy hozzászólás